Kóbor János: "Szinte mindenkivel összefutottunk a fesztiválok öltözőiben"

A hvg.hu interjút készített Kóbor Jánossal.

Az Omega az évtizedek során valóságos branddé, illetőleg cégcsoporttá változott. Mennyiben tekinthető ez természetesnek?

K. J.: Ez az egész ott dőlt el, mikor az egyetem alatt beindult az Omega, végzősként pedig válaszút elé kerültünk: folytatjuk a zenekart vagy elkezdjük élni az olyan sokszor és szépen elgondolt életünket.

Sokáig úgy gondoltam, hagyom a zenét és beállok egy tervezőintézethez építésznek. Ám, ahogy egyre nagyobb tömegeknek és egyre többet koncerteztünk, egyre kevésbé tűnt vonzó alternatívának a kor lehetőségeinek megfelelően szocreál házakat sablonok alapján, futószalagon gyártani.

A végső lökést az első, 1968-as angliai turnénk adta. London olyan volt, mintha folyton színpadi díszletek közt sétáltam volna. Az angolok valósága akkor az egész világ előtt járt. Az első percben rájöttünk, hogy mindaz, amit otthon csináltunk, köszönőviszonyban sincs azzal, amit odakint megkövetel a szakma.

Szinte mindenkivel összefutottunk – fesztiválok öltözőiben vagy az autópályák menti éttermekben –, aki akkortájt számított, a Beatles-tagoktól kezdve a Creamen és az Animalson át egyenest a Who-ig. Emlékszem, a londoni bulinkra Eric Clapton és Ginger Baker is lejött – gondolom csajozni –, és Clapton rá is kérdezett, hogy az ördögbe lehet egy szocialista országban ilyen zenét csinálni. Válaszoltam is: nem lehet.

A magyar és külföldi piacot régen és ma is szeparáltan kezelték. Miért nem változott ez az idők során?

K. J.: Miközben a hetvenes években már külföldön is futott az Omega, itthon nem támogatták. Minden egyes útért meg kellett harcolnunk, ráadásul gyakran szinte az indulás pillanatáig nem tudtuk, kiengednek-e bennünket. Az útleveleinket csak a repülőtéren vehettük át, ha pedig valaki bal lábbal kelt fel a Belügyminisztériumban, nyugodtan megtehette, hogy valamit nem ír alá, mi pedig teljes menetfelszerelésben ott maradunk a kifutópályán.

Soha még csak meg sem fordult a fejükben az emigráció gondolata?

K. J.: Dehogynem, csak azt akkoriban úgy hívták, disszidálás, és a gyilkosság utáni legsúlyosabb bűnténynek számított. Ha úgy döntünk, kint maradunk, az életben nem jöhettünk volna vissza, az itthon maradt hozzátartozók, barátok pedig bizton számíthattak vegzálásra. Azt akkor még sejteni sem lehetett, hogy itt valaha is lesz rendszerváltás.

Klikk a teljes interjúért.

Nyomj egy lájkot, ha kedveled az Omega együttes dalait.

Omega kiadványok, érdekességek - KLIKK.