Az Omega sokáig az ország egyik legnépszerűbb zenekara volt, most viszont azzal került a hírekbe, hogy a felcsúti stadionban terveznek koncertezni. Benkő Lászlóval, az együttes egyik alapítójával és billentyűsével beszélgettünk a régi rendszerről, az ügynöktörvényről, a droghelyzetről és arról, miért mennek a Pancho Arénába.
Most érkeztél haza Londonból, egy lemezfelvételről. Nagyot változott a világ azóta, hogy először voltatok Londonban a zenekarral, nem?
El sem hiszem, hogy már '68-ban kijutottunk. Amikor a Gellért Szállóban sajtótájékoztatót tartottunk, alig tudtam beszélni, annyira izgatott voltam, hogy hamarosan repülőre szállunk, és két és fél óra múlva Londonban leszünk. A Spencer Davis Group menedzsere szervezte a dolgot, az Animals csapatának egyik embere várt minket. Amikor harmadik napja játszottunk kint, a koncerten már ott volt Eric Clapton és Ginger Baker is.
Kint vettetek fel lemezt is.
A hanglemezgyárnak eszébe sem jutott itthon, hogy kint majd odajön hozzánk egy csávó, és azt mondja, meghallgattam a zenéteket, van néhány napotok, ha ezalatt feljátsszátok a dalokat, kész a nagylemezetek. Hol volt akkor még az internet, mégis 24 órán belül megérkezett Magyarországra a hír, hogy lemezt csinálunk. Emlékszem, ordított a hanglemezgyár igazgatója az Interkoncert igazgatójával – ők adták ki az útleveleket –, hogy ki az isten engedte meg ezeknek, hogy lemezt csináljanak odakint? Az meg visszaordított neki: nem mondta senki, hogy nem szabad, ha mondtátok volna, akkor így rendelkezünk. Hiába, szerencse nélkül nem megy a biznisz. Persze nem sokkal később már elvették az útlevelünket.
De itthon nem tudtak elhallgattatni benneteket.
Tudták, hogy ha nem hagynának minket játszani, abból még nagyobb baj lehetne. Úgy voltak vele, hogy a fene egye meg, ha ennyire akarják őket, akkor hadd játszanak. Mindig azt mondták, hogy gulyáskommunizmusban Magyarország a zászlóvivő. Amikor az '56 utáni sokkból feléledt az ország, nálunk hagyták, hogy az emberek a zenére időnként kitombolják magukat. Aztán persze megint meghúzták a nadrágszíjat. Mindig volt balhé, csak a színfalak mögött ment, és nem tudtak velünk mit csinálni. Soha nem gondolták volna például azt sem, hogy egyszer összeállunk még a Loksival [LGT] is, hogy a Beatricét valahogy színpadra vigyük.
Azt hogy élted meg, hogy Presser ’68-as beszállása miatt hátrébb kellett lépned?
Nem mondom, hogy nem esett rosszul, mégis kitaláltunk valamit, amivel tovább tudtunk lépni. Gimnazistaként egy szimfonikus zenekarban szerepeltem, megtanultam trombitán, fuvolán játszani, mert gyakran helyettesítettem a hiányzókat. Ezért tudtuk megoldani azt is, hogy Presser lett helyettem a billentyűs. Egy idő után persze okozott feszültségeket a dolog, de az igazi gondot nem ez okozta.
Anglia '68-ban nagyon felemelt minket. Amikor hazajöttünk, találkoztunk Gombos Zoli bácsival, aki az összes magyar nyelvű amerikai újság tulajdonosa volt. A kulturális minisztériummal lehetett valami kontaktja, mert sokat lehetett látni a Vörösmarty téren, és mindig lejattolt mindenkivel. A Lauxszal egyszer beültünk vele egy kocsmába. Akkor mondta, azt látja, Amerikában nagyon megy a poprock, és hallotta, hogy mi is ilyet játszunk. Mi csak néztünk, miről beszél, de rávágtuk, hogy igen, csak itt még beatzenének hívják. Erre mondta, van 200 ezer dollárja, hogy kimenjünk, és felvegyünk egy lemezt.
Klikk a teljes interjúért.
Nyomj egy lájkot, ha kedveled az Omega együttes dalait.
Omega kiadványok, érdekességek - KLIKK.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése