Már korábban kiderült, amikor az Omega közösen turnézott a Neotonnal, hogy nekem az Omega zenéje sokkal jobban fekszik, mint a Neoton stílusa. Emlékszem, amikor hívtak a fiúk, még Som Lajos is bátorított, hogy menjek nyugodtan az Omegába, nekik a Fecóval már van egy elképzelésük egy új zenekarra akár nélkülem is . Az első koncert rögtön emlékezetesre sikerült a prágai Lucernában, kb. két hét közös próba után.
- Talán érdemes feleleveníteni, ez egy érdekes történet.
Igen, akkoriban egy kicsit megfagyott a levegő itthon az Omega körül és a cseh Blue Effect sem volt az ottani rendszer kedvence, akikkel többek között ezen a közép-európai fesztiválon együtt koncerteztünk Prágában. Annyit érdemes tudni, hogy az a kék szín a nevükben a katonai behívó könyvecskére utalt, amit korábban elégettek, szóval amolyan éppen csak megtűrt állampolgárok voltak. Nem sokkal voltunk 1968 után, amikor ott a kemény politikai helyzet miatt nem volt egyszerű rockzenésznek, őszinte művésznek lenni. Azt hiszem volt ennek egy kis provokáció íze is, ahogy összetereltek minket egy rock fesztiválra a szoctáboron belüli ismertebb zenekarokat, az egész műfajt botránykeltés miatt szerették volna betiltani, de a zenészek mindent megtettek a tiszta siker érdekében. A balhé helyett viszont igazi forró hangulatú nemzetközi zenész – közönségtalálkozó alakult ki. A Blue Effect, és a többiek nagyon magasra tették a lécet. Nekünk sem kellett több, mindent megtettünk a siker érdekében. Indulásnak nem volt rossz, nagy lendületet kaptunk Prága után.
- Hogyan illeszkedtél be az Omegába?
Nem volt semmi gond, könnyen ment minden, kivéve a hangszer beszerzési problémákat. Jól emlékszem erre az időszakra, amikor Elefánttal mi voltunk a motor. Nála voltak a próbák, nekem több idő kellett a dobfelszerelés miatt a próba előtt és után is, így sokat voltunk együtt, beszélgettünk, együtt gyakoroltunk, sokat zenéltünk. Minden apró zenei ötletbe belekapaszkodtunk és próbáltuk beépíteni a közös szerzeményekbe, igazi alkotóműhely volt.
- Zenei ízlés szerint kik hatottak rád, említenél néhány nevet?
Az elején volt jó néhány együttes a kedvencek közül, akik egy-egy szám erejéig kitaláltak valamit, de aztán később nem tudták megismételni. Akik viszont lényegében minden számukkal hatottak, az a Beatles, szerintem egyszerűen kikerülhetetlenek ebben a műfajban. A Stonest is szerettem, de voltak nálam nagyobb Stones rajongók. Mindig tetszett a Who, a Led Zeppelin, a Pink Floyd és a Deep Purple, korszakonként lehet vitatkozni mikor melyik lemezük sikerült éppen jobban. Például számomra a Queen első három lemeze volt a meghatározó.
- A saját zenék közül te is az Időrabló környéki időszakot teszed legfelülre?
Nem csak én, valószínűleg mindnyájan, letagadhatatlanul az Időrabló a legjobb lemezünk. Ott minden összeérett, egységes volt, rengeteget dolgoztunk apró részleteken, nem maradt bennünk hiányérzet, amikor készen lett. Az egy szerencsés lépés volt, amikor leszerződtünk a Bellaphonehoz, nagyon ment a szekér.
- Hol érzed magad jobban a stúdióban, vagy színpadon?Mindkettőt szeretem. Vannak időszakok, amikor csak az egyik van, akkor elkezd hiányozni a másik. Akkoriban Németországban nagyon nyitottak voltunk mindenre, sokat tanultunk mindenből. A nyitottság azt hiszem megmaradt mindnyájunkban, csak idősebb fejjel már kevésbé befogadó az ember. Hangulat kérdése is, de jól rá lehet hangolódni mind a stúdió munkára, mind pedig a színpadi fellépésre. A stúdióban könnyebb koncentrálni, nincs, ami elvonja a figyelmed, és minden megismételhető. A koncertnek a közönség által óriási az atmoszférája, de az a pillanatról szól.
- Mennyire tudsz alkalmazkodni a hagyományos koncertek mellett a kisebb klub koncertekhez és a hatalmas stadionokhoz?
Ez úgy működik, hogy egy turné beáll egy adott méretre: a koncert helyszíne, a terem, és a színpad mérete, belső hangzás, közönség száma, az egész koreográfia. Ha ettől eltérünk bármilyen irányba, akkor az arányokat meg kell változtatni. Leginkább a színpad mérete a fontos és az azzal járó akusztikai viszonyok. Ehhez sokszor nehéz alkalmazkodni, főleg, ha mindez változik, pedig állandóan változik! Egy szabadtéri, vagy stadion koncert után nem egyszerű kisebb klubszínpadon fellépni, hiányzik a tér, a tömeg. Vissza kell fogni a színpadi hangerőt, ez némi belső energiavesztéssel, feszélyezettséggel is jár, de egy idő után megérzed a közönség közellétét, és a közvetlenebb hangulat magával ragad. Ugyanez történik fordítva is. Koncentrálni kell a mindenkori pillanatra, hogy a közönség is átélje a tértől,és időtől függetlenül azt, amit közölni akarsz vele. Ez a dolgunk, hogy ezt minél optimálisabban megoldjuk.
- Nagyon érdekes, ki hogy készül közvetlenül egy koncertre, mivel telnek az utolsó órák, utolsó percek?
Nekem nagyon fontos a soundcheck. Amikor megérkezünk a koncert helyszínére, én azonnal felmegyek a színpadra. Értékelem, ha ilyenkor senkivel nem kell beszélgetni, interjút adni, amíg nincs rendben a hangszerem, mert úgysem tudok semmi másra figyelni, csak arra, hogy a színpad, a hangpróba tökéletes legyen, aztán jöhet már néhány baráti szó, ami jólesik.
- Mi a véleményed a tökéletességről egy számon és egy koncerten belül?
Van, amikor minden összejön, az csuda jó érzés, amikor egy-egy számban mindenki együtt elkapja a fonalat. Hibátlan koncert az én szememben nem nagyon létezik, de ettől még lehet egy koncert abszolút sikeres és elégedettek is lehetünk, de azért másfél – két óra a tökéletességből is sok.
- Mi a véleményed arról, hogy a Szimfónia – Rapszódia – Oratórium ciklusban nem a teljes Omega játszik?
A Szimfóniában nincs mit énekelni, ez érthető. Korábban is csináltunk pl. Lexikonokat, jól megfértek azok a hagyományos irányvonal mellett. Nagyon sajnálom, hogy a Rapszódiában a gitárosok nem vesznek részt. Az viszont sokkal rosszabb lenne, ha valaki úgy érezné, hogy kényszerből kellene játszania. Ugyanakkor fontosabbnak tartom, hogy akik szeretnének még játszani, netán valami újat alkotni, azok tehessék azt nyugodtan. Nincs szükség arra, hogy öten egyszerre mozduljunk mindenre, persze az jó lenne, ha az eredmény mindenkinek tetszene. Elvégre az Omegáról van szó, nem valami mást csinálunk, a közös gyereket próbáljuk dédelgetni tovább. Az a véleményem, hogy jó ízléssel, megfelelő arányok betartásával nagyon ütős dolgokat lehet kihozni még az Oratóriumból is, ami csak emelni fogja egy életmű koncert fényét.
- Egy éjszakai utazás során álomképekről beszélgettünk. Felidéznél néhány szürreális képet?
Gyermekkori visszatérő álmom, ahogy egy sárkányszerű szörny üldöz és le akar kaszabolni valami szablyával, vagy késsel. Általában könnyedén elrepülök előle, viszont ez rémálommá válik, amikor nem sikerül. A repülés könnyeddé tesz, néha dobolás közben is látok képeket, egyfajta ihletett emelkedettség szükséges is koncert közben. Egy másik érdekes álmom, amikor valahol külföldön, a koncert napján elkeveredek a többiektől és nem érek vissza időben, majd hallom, hogy már dübörög a zenekar nélkülem. Nem tudom eldönteni, hogy én voltam figyelmetlen, vagy a többiek hagytak ott, de az, hogy az Omega nélkülem játszik, az egyszerűen elviselhetetlen.
- Jól érzem, hogy téged a zene mindennél jobban érdekel, nálad mindig a zenélésnek van elsőbbsége?
Igen, ez így van, én nagyon szeretek muzsikálni. Amikor együtt zenélünk, elfelejtek minden mást. Nem is szeretnék leállni, amíg elfogadható színvonalon tudom csinálni. Nagy szavak ide, vagy oda, de nekem a zene az életem.
- Anélkül, hogy álmoskönyveket hívnánk segítségül, egy pályafutás vége felé, hogy állsz az elégedettség kérdésével?
Nézd, azt hiszem, én egy szót sem szólhatok, egész életemben azt csináltam, amit szeretek, szép sikereink voltak végig, elégedett lehetek. Az Omega egy különös valami, ezt meg kell élni. Mindig lehetne többet, jobbat, de reálisan nézve ez egy szép pálya, szép életút. Azt, hogy volt, még nincs miért hozzátenni, az Omega megy tovább.
Gazdag László
Nyomj egy lájkot, ha kedveled az Omega együttes dalait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése